AZ ÖZVEGYSÉG – nőnek a terhek
DUNÁNTÚLON járunk.
Az özvegyen maradt asszonyok mérhetetlenül nehéz terheket viseltek. Saját női tevékenységeik mellett férjük halála után az ő feladatait is nekik kellett ellátniuk. Az özvegy, különösen a klimax után, „tiszteletbeli férfi” lett, és sokszor legalább átmenetileg családfői jogokkal rendelkezett. Téves tehát az az elképzelés, hogy a férfit mindig fia követte a vállalkozás vagy a birtok élén. A fiatal és vagyonos özvegyasszonyok könnyen férjhez tudtak menni. Az idősebbek pedig, különösen, ha fiúgyermekük volt, inkább egyedül maradtak, és megtartották a vállalkozást, hogy az majd a fiúra szálljon. Mindez tapasztalataink szerint általában a 18–19. századi magyar falusi társadalomra nézve is igaznak tűnik, bár úgy látszik, hogy az újraházasodás gyakorisága nálunk regionálisan nem egyforma.
“Dunántúlon szokás volt a móringolás, mely “arra nyújtott biztosítékot a megözvegyülő asszony számára, hogy a házastárs örökségéből kiadott pénzzel vagy vagyontárgyakkal újabb házasságát megalapozhassa, megközelítően olyan értékben, amennyit hozományként a házasságba vitt, mivel szüleitől nem várhatta el újabb kiházasítását.”
„Hófehérben egy-egy asszony gyászol. A fehér volt itt a gyász színe, mint ma is a somogyi Csökölyben.”
XVIII-XIX. század fordulóján még az idős nők többsége sem magányosodik el, bár férje halála után a háztartás vezetésének pozícióját általában sokkal kevésbé tudja megtartani és újbóli házasságkötése is lényegesen ritkább.
„Rendkívül érdekes, hogy Csökölyön a nők tiszta fehérben gyászolnak, ami régente a francia királynők kiváltsága volt. Az öreg asszonyok itt ma is fehérben járnak. Ezt a fehér ruhát maguk szőtték, lenből.”
Sárközi – modell – az egykézés
Az egykézés a XIX. század derekán jelent meg bizonyos területeken, főként a Dél-Dunántúlon, vagy az erdélyi Kalotaszegen. A szülők tudatosan csupán egyetlen gyermeket vállaltak, amelynek fő oka a családi vagyon, illetve földtulajdon egyben tartása, a szegénység elkerülése volt. Mivel egyetlen utódról kellett csupán gondoskodni, ezért neki megpróbálták a lehető legtöbbet megadni, sőt túlzásba esve kényeztették, de az egykéző társadalmakra amúgy is jellemző volt a hivalkodás, a kifelé mutatott jómód.
“A török hódoltság után Kalaznó elnéptelenedett, melyen 1722-ben gróf Claudius Florimundus Mercy változtatott, amikor is Felső-Hessen és Vogelsdorf környékéről németeket telepít be Tolna megyei birtokaira számos kedvezményt ígérve. A gróf ökömenikus gondolkodással körültekintően külön falvakba telepítette le a katolikus, illetve az evangélikus németeket, elkerülendő a vallási villongásokat. Így, viszonylag békében alakult meg a németekből álló lutheránus egyházközség Kalaznón. Azt mindenképp fontos leszögezni, hogy a Sárközhöz hasonlóan a Tolna megyei evangélikusok – akik többnyire németek voltak – ugyanúgy egykéztek, mint a magyar protestánsok. Ebből adódóan az öröklött föld és vagyon egy kézben összpontosult. Természetesen rengeteg munka is állt emögött, de a népi építkezés, a lakberendezés, a viselet tekintetében kimagasló igényeik voltak a környék katolikus németjeihez képest.”
A Sárközben bent a házban kizárólag az asszony kezében volt a kormányrúd. Az õ akarata elõtt mindenkinek meg kell hajolnia. De csak egy bizonyos koron túl nyert az asszony ekkora hatalmat, vagyis, ha õ volt a legidõsebb nõ a családban. Néha elõfordult, hogy anya és lánya, vagy anyós és meny összeöregedtek és fiatalasszony is volt a háznál, ilyenkor a két öreg együtt dirigált. Az érdekellentétek elkerülése végett azonban az öregebbik asszony rendszerint kikerült a szállásra vagy a hegyre, a tanyába és ott fejtette ki teljhatalmát. Számottevõ munkát csak az idõsebb asszonyok és a cselédek végeztek, a fiatalját megkímélték.
Az egykéző vidékeken a nőknek nagyobb presztízs jutott, hiszen sokszor a lánygyermek egyedüli örökösként egy egész vagyont kapott. Ez a szokás egy különös jelenséget hívott életre, a vőséget. Ha a lányok nem találtak vagyonban hozzájuk illő férjet, akkor egy szegényebb legényt választottak, aki a lány szülői házába költözött, és ott dolgozott apósa, anyósa hasznára, alárendelt, szinte cselédszerepben – a jövőbeli vagyon érdekében. A vő olykor kitörhetett a megalázó helyzetéből, ha jól dolgozott, idővel megbecsülték, illetve ha özvegységre jutott, az elhunyt asszony szülei ragaszkodtak hozzá főként a munkaereje miatt.
A vőség szokása azért is volt rendhagyó, mert a fiatal házasok általában a férj szüleivel egy fedél alatt kezdték meg a közös életüket. Ha így történt, akkor nagy szerepet játszott az anyós a menye életében – akitől a fiatalasszony ugyanúgy segítséget kérhetett akár édesanyjától, viszont a családi hierarchiában fölötte álló anyósa meg is szabhatta tetteit, viselkedését. Kapcsolatukat – és a családban lévő nők viszonyát – befolyásolta az anyós temperamentuma, de általában a menyecskét kevesebb jog és szórakozási lehetőség, ellenben több munka illette, mint a gazdasszony még hajadon lányait – például a többi női rokonnal ellentétben a menyecskék mezőgazdasági munkát is végeztek.
HALÁL – az elkerülhetetlen életforduló
A nő halálával vagyona, értéktárgyai a családjára száll. Lányai elsősorban ingóságait, fiai a család vagyonát öröklik tovább. Vannak azonban táji jellegzetességek, mint például a Dunántúl egyes területei:
„A szövés leginkább a református falvakban terjedt el. Feltűnt, hogy régi szövést mégsem igen találtunk. Ennek oka a legújabb időkig dívott pazar temetkezési szokás. A halottal ugyanis vele temették fehérneműjét mind, ládástul. Ha fiatal leány meghalt, tulipános ládáját az egész kelengyével együtt a lábánál helyezték el s a ládát a halottal együtt mindenütt eltemették, így kerültek a díszes és értékes szőttesek a föld alá. Takarékosságból elhagyják ezt a drága szokást. Számos községben ma csak a halottas lepedőt temetik el, amit Zalában már nem tesznek.”
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA
OLVASD EL EZT IS:
ELŐZŐ: GAZDAASSZONY