HOZOMÁNY
A népművészetnek az egész életet átszövő mivolta van. Amikor hovatartozásunkat, jellemünket, történelmi személyazonosságunkat keressük, újra és újra vissza kell nyúlnunk ehhez a világhoz, melynek kialakulása a parasztsághoz kötődik. A különböző paraszti társadalmi rétegek életformája az eltérések ellenére ugyanabba a hagyományba gyökerezik, és át van itatva ünnepélyes szokásokkal, rítusokkal.
Az emberi élet fő fordulópontjaihoz rítusok kötődnek már ősidőktől fogva, melyek a bölcsőtől a sírig tartó életfolyamatát, az egyik szerepéből a másikba átjutását segítik az egyénnek.
“ Az ünnepi rítusok azt jelenítik meg, amilyennek lennie kell a világnak, a dalok, gesztusok, szokások, szép tárgyak szinte ráolvasások a kemény valóság emberibbé tételére.”
Legjelentősebb rítusaink közé tartozik a házasságkötés. “Az ezekhez kötődő, szépen díszített tárgyak pedig kommunikatív, érzelem és szándék kifejezésére szolgáltak, meghatározott alkalmakkor “megelevenedtek”, szerepet kaptak, ekkor mondták ki a bennük rejtőző üzeneteket.” A parasztember sokkal inkább használta a tárgyi üzeneteket, mint a szóbeli, vagy írásos kifejezésmódot.
A hozomány a menyasszony, vagy családja által házasságkötéskor a házasságba vitt vagyontárgyak (ingó és ingatlan vagyon, pénz, ékszerek, lakástextilek, stb…) összessége, amely eredetileg a pár közös életének kezdését segítette. Ez az európai szokásrendben általánosságban kétféle módon valósulhatott meg:
- a menyasszony a vagyonát a házasságkötéskor kizárólagosan a férj rendelkezésére bocsátotta (pl.: a frankoknál a hozomány a férj tulajdona a nőtartásért)
- a menyasszony a vagyonát a házasságkötéskor a férj rendelkezésére bocsátotta, de egyben a menyasszony anyagi függetlenségét is szolgálta (pl.: a rómaiaknál a hozomány a nő tulajdona, a férfi csak kezelője, a válás, elhalálozás esetén visszaszállt a nőre)
Gazda Enikő szerint ez utóbbit vette át a magyar jogrend Verbőczy Istvánnal az élen, és vált meghatározóvá a királyi fennhatóság alá eső részeken.
MAGYAR HOZOMÁNY
A magyar hozomány tehát alapvetően női tulajdon volt. Az apák, egész magyar nyelvterületen egyöntetűen fontos kötelessége volt XVIII – XIX. században, a házasságra lépő lány családi életének megalapozására, a hozomány kiadása. Ez volt a lány legfontosabb részesedése, az élettér megteremtésének alapja, melyet szüleitől kapott a könnyebb megélhetés érdekében.
“A hozomány nem pusztán szokás volt, hanem törvény által meghatározott, és részben körülírt követelmény. Összetételét a társadalomban fennálló fiúsági és lánysági öröklési szokásrend határozta meg. A hozományba a tárgyak kiválasztása részben volt csak az egyén saját döntésére bízva. A személy a társadalom mereven hierarchizált rendjébe illeszkedett be, és tárgyi kultúrájában is az illető rend specifikus tárgyait részesítette előnyben. Ízlésvilágát erősen befolyásolta az a kultúrközeg, amelybe beleszületett.”
A hozomány jelentős részét a kelengye tette ki.
A kelengye elkészítése, bemutatása, átadása, használata és az ezekhez fűződő szokásrend része volt a NŐI ÉLETÚT jelentős eseményeinek. Kiállításunkon végigkísérjük a nőt élete főbb fordulópontjain a XVIII – XIX. században. A tájegységek váltakozásával megelevenedik a női életút fordulópontjainak változása a bölcsőtől a sírig haladva a különböző szerepeiben, segítve ezáltal régről hozott mintáink, szokásaink, generációs különbségeink megismerését, üzenetét.
Forrás:
Dr. Szőcsné Gazda Enikő: Háromszéki hagyomány a XIX. században
OLVASD EL EZT IS: A KELENGYE
