GAZDAASSZONY– kezében a háztartás kormányrúdja…
DUNÁNTÚLON járunk
A szokásos női életút családra orientált volt, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy ne lettek volna ennek különböző változatai: a gyermekes asszony mellett némileg eltérő pályaívet futhatott be a gyermekkel nem rendelkező, továbbá a megözvegyült és új házasságot nem kötő asszony. (Az újraházasodó nő lényegében ugyanabba az asszonyszerepbe lépett vissza, melyet a házastárs halála megszakított, mindössze a leszármazottak családi-örökösödési viszonyai váltak ettől némileg bonyolultabbá.) Kisebb-nagyobb különbségeket észlelhetünk aszerint is, hogy a nőt kibocsátó, illetve befogadó háztartás mekkora földet birtokolt, milyen háztartás- és munkaszervezetben működött („nagycsalád”, szolgával kiegészített vagy anélküli egyszerű családos háztartás), milyen mértékben kapott hangsúlyt a termékenységi szerepkör az asszony életében („egykés”, illetőleg a születések számát nem korlátozó volt-e a család stratégiája).
A család kiemelkedő, de teljességében a gazdától függő egyénisége a gazdasszony. Ez általában a gazda felesége, csak néha fordult elő, hogy a gazda halála után, amennyiben fia ebbe beleegyezett, továbbra is megmaradt gazdasszonynak. Feladata – lányai és menyei segítségével – elsősorban a házbeli és ház körüli munka ellátása. A mezei munkában nemigen vett részt, legfeljebb csak a nagy betakarítások idején vitte ki az ebédet a földeken dolgozóknak.
Legfontosabb feladata a főzés, továbbá a kenyér sütése és a tej feldolgozása. Mindezt, amíg csak bírta, nem adta ki a kezéből, rendszerint a legidősebb menyecske segítségét vette igénybe. Feladatához tartozott az aprójószág nevelése, etetése, a tojáshaszon számontartása. A tejből és a baromfiból adódó kisebb-nagyobb hasznot a család ruházkodására használhatta, ebből segítette a lányát, ha kikerült a családból, ebből fedezte unokái apró-cseprő kiadásait. Bevételei összegét titkolta, mert a gazda mindezt a közösből történő elvonásnak minősítette.
A gazdasszony vállán nyugodott a család ruházkodásának gondja is. Így a kender, a len feldolgozása, a nyüvés befejezésétől kezdve a vászon megszövéséig egyik legfontosabb feladatának számított. Az elkészült vászonból a férfiak és nők alsó-, sok esetben felsőruháját is varrták, de az eladósorba kerülő lányok kelengyéjét is neki kellett évről évre összerakosgatnia. Azokon a vidékeken, ahol szinte napjainkig megmaradt a gyapjú feldolgozása, a posztóból készült ruhadarabok megvarrása is a gazdasszony munkáját szaporította. Természetszerűen a lakás rendben tartása, a mosás ugyancsak őt terhelte, éppen úgy, mint a házikert rendben tartása. A termények betakarítása, tárolása, tartósítása is nagy gondot jelentett.
A gazdasszony egyben anya is volt, akinek a gyerekek nevelése egyik legfontosabb feladatának számított. Míg kisebbek voltak, addig mindkét nembeli gyerekek minden gondja-baja a vállán nyugodott, később a lányokkal többet foglalkozott, bár a fiúk ruházása és annak tisztán tartása továbbra is megmaradt számára. Az anya csupán segítségül vette lányait és menyeit a háztartásban, mindig csak részletmunkát végeztetett velük, míg a munka összefogását mindig fenntartotta a maga számára.
„Az idős gazdaasszonyok őrözték a fakanalat, nem szerették, ha valaki más is belenézött zsirosvéndőbe”. Ha valaki kifogást mert tenni az étel ellen, „mögpirongatták, hogy má’ epazallná a vagyont.” A fiatalabb asszonyok tavasztól őszig a mezőn dolgoztak, télen a len- és kendermunka kötötte le az idejüket, de nem is engedték sütni-főzni nekik. A főzési tudomány ilyen fokú őrzése az eredményezte, hogy 60-70 éves is elmult sok asszony, és mivel élt még a családban a nálánál idősebb anyósa vagy anyja, önállóan még levest vagy kelt tésztát sem készített. Ezért is volt, hogy a lakodalmak, halotti torok szakácsnői is mind idős asszonyok voltak. Ezért is nevezték a lakodalmat követő eseményt a szakácsnék bálját „banyabillegetőnek”.
ELÉRKEZIK A NAGYSZÜLŐSÉG– az idő múlása, a virág hervadása
Amennyiben a női életutat modellszerűen kívánjuk felrajzolni, akkor az a hagyományos világban az alábbi fordulópontok segítségével szakaszolható. A gyermekkort követően 15–18 éves kor körül kezdődik a „nagylány” vagy „eladó lány” korszak, amit rövid idő múlva, 16–20 éves kor között, a férjhezmenés követ. Az ifjú asszony azután körülbelül két évtizeden keresztül, átlagosan 40–45 éves koráig folyamatosan szül, gyermeket nevel és végzi a parasztgazdaságokban a női munkaerőre osztott feladatokat. Nagyjából 55 éves és rendszerint már nagyszülő akkor, amikor utolsó gyermeke is a pubertáskorba lép. Élete várhatóan 60 éves kor körül fejeződik be.
„Ahány tavasz elhervad az életéből, annyi szín marad le a köntöséről is, — ravatalán kerül reá ismét a biborümög, a gabocánhímzésű hófehér ing.”
Az természetes, hogy az életkor előrehaladtával az emberek munkavégző képessége és energiája csökken. A kulcskérdés az, hogy a háztartás és a gazdaság vezetése kinek a kezében marad – az idősödő gazda és felesége megtartja-e azt haláláig, vagy korábban átadja a fiatal generációnak. A hagyományos magyar modellben a gazdaság átadására – a „levetkezésre” –, bár vannak rá példák, általában a gazda életében igen ritkán került sor.
A nagyszülőknek szintén szerepük volt a gyermeknevelésben, mivel a szülők rendszerint dolgoztak. Főként az anyai nagyanya segített lányának, amikor vigyázni kellett a kicsikre, illetve gyakran a szülésnél is jelen volt. A nagyszülő-unoka kapcsolatra természetesen kihatással volt, hogy együtt élnek-e nagycsaládként, az unoka neme, illetve hogy az öregszülő fiának vagy lányának gyermeke. A lánnyal az öreganyának szorosabb maradt általában a kapcsolata, viszont az öregapák a fiúunokákat becsülték jobban mint leendő örökösöket, szívesen meséltek nekik régi történeteket, énekeltek nótákat.
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA
OLVASD EL EZT IS: ÖZVEGYSÉG ÉS AZ ELKERÜLHETETLEN PILLANAT