A KELENGYELÁDA
A kelengyeláda, mint a kelengye tárolója minden társadalmi réteg hozományában szerepelt.
A láda múltja messzire nyúlik vissza, a honfoglaláskori ládáktól, az ácsolt ládákon át vezet a festőasztalos mesterek remekein keresztül, a helyi asztalosmesterek sajátos díszítő világán át, a pingáló asszonyok által festett ládákig.
„Hazánkban a nemesség és a városi polgárság körében jelent meg elsőként, de már a XV-XVI. század folyamán eljuthatott a módosabb paraszti rétegekhez is. Nagyobb számú használatát a XVII. század második felétől datálják. Kelengyés ládaként való elterjedésének üteme különböző volt. A XVII. századtól a jobb módúaknái, a XVIII. század közepétől pedig még szélesebb körben tartozhatott bele az asztalos készítette láda a lányok kelengyéjébe.”
A legreprezentatívabb népi bútordarab volt, sok menyasszonyt kísérve évszázadokon keresztül a házasságba. A kelengyeláda főszereplője volt a lakodalmi rítusnak, ráadásul érzelmi kötelék fűzte hozzájuk az asszonyokat, hiszen ezek kelengyebútorként, szüleik házasságkötésükre adott ajándékaként kerültek tulajdonukba.
“A nagy értékű, hosszú életű tárgyak szemmel látható, kézzelfogható jelenlétükkel a gesztusok, dallamok, szavak illanó anyagát megkötötték, tartósították, közvetítették későbbi generációknak.”
“A bútorok nemcsak használati és díszítő szerepet töltöttek be, hanem értelmi és érzelmi vonatkozásokat is kifejeztek. A falusi házak berendezésében a festett motívumok formái a virág és madár-motívumai, a bútorok színe mind jelentőséggel bírt. Megfogalmazódtak a tiszteletadás (családi szék, vendégfogadó pad), a tehetősség (festett bútor), az erény (hozományos láda, vetett ágy), a hitbeliség (oltárnak használt almárium), az erotika (páros támlásszék, szembenálló madármotívumok, koszorús virág-kompozíció) szimbólumai.”
Fennmaradt kelengyeládáink és a benne tárolt kelengye egy hosszú korszak lenyomatát hordozzák. Díszítő motívumaik mestereikről, közösségekhez tartozásról és egyéni kifejezésmódról egyaránt tanúskodnak. A ládák színei és díszítettsége – időben és térben – koronként és tájegységenként, néprajzi csoportonként változatosságot mutatnak. Ez egy olyan örökség, amit mai alkotók szerte a Kárpát-medencéből érdemesnek tartottak tanulmányozni és régi, vagy elképzelt, új formában átmenteni a mai kornak. Ez a díszítőkultúra inspirációként szolgál, díszítésükre “hozományként” tekinthetünk, mely bővizű forrás mai alkotók számára.
Ahhoz, hogy egy kortárs alkotó meg tudja fogalmazni alkotását ebből a díszítővilágból inspirálódva, „beszélnie” kell ezt a nyelvet, tisztában kell lennie a törvényszerűségeivel, gondolkodásmódjával. Így alkotóink munkáját gyűjtő tevékenység előzte meg, felkutatva a kelengyeládák használatának legnépszerűbb, 1750 és 1900 évek időszakában készült, követésre méltónak talált, forrásként használt láda múltját, kielemezve a motívumait, festését, a díszítésének technikáját, kitekintve akár a forrás és más lelőhelyek hasonló díszítésű tárgyaira is. Ebben voltak segítségükre önzetlenül néprajzosok, muzeológusok, restaurátorok, akiknek köszönettel tartozunk. Ebből a „hozományból” ihletődve alkották újra köntöseiket, vagy gondolták újra díszítésüket, ki-ki tetszése szerint.
Az új ládák saját kulturális örökségünk hordozói. Egy mai térben elhelyezve hasonlóan díszíthetnek, mint a mai formatervezett darabok, ugyanakkor fontos üzeneteket hordoznak a múltból, a közösséghez tartozásunk, identitásunk kifejezésének, a fenntarthatóbb élet megteremtésének útkeresésében.
Forrás: Kardalus János: A székely festett bútor
Zentai Tünde: A festett népi bútor A dunai stíluskör és Komárom
OLVASD EL EZT IS: A SZÉKELYFÖLDI LÁDA
