A KELENGYELÁDA KÉSZÍTŐI
a festő-asztalos mesterség
Maga a mesterség megjelenése és meggyökeresedése már a XV. századtól dokumentált. A festőasztalos megnevezés arra utal, hogy maguk a mesterek végezték el az asztalos munkát és a megalkotott tárgyak festéssel díszítését is. A szakmai feltételezések szerint a mesterek kezdetben templomi mennyezeteket és egyházi bútorokat, később pedig a tehetősebb réteg szobáiba illeszkedő berendezési tárgyakat készítették el. Az igények megnövekedésével, az egyes központok mesterei rendszeresen készítettek festett bútorokat, nemcsak körzetük megrendelőinek, hanem a vásárokon való eladásra is.
Kós Károly szerint népi kultúránknak alig van más területe, hol olyan pompában mutatkozik meg a nép igénye a szép és díszes iránt, mint a festett bútor.
Zentai Tünde szerint a festett bútor olyan, mint ünnep a hétköznapok között. Színes története egybefonódott az asztalos kézműiparéval, amelyben a XVII. században kialakult a köznép számára készült virágdíszes bútor, és létrejöttek a XVIII. századtól ismert nagytáji stílusok, majd a XIX. századi kistáji változatok. A bútorfestés művészetének története az ókori kultúrákig nyúlik vissza. Magyar népi változata a XVII. sz.-ban formálódik, amikor a népművészet fokozatosan elkülönül a „nagy művészet” közös áramától. E folyamat egybeesik az asztalos készítette bútorok széleskörű elterjedésével.
A bútorfestés egykor egész Nyugat- és Közép-Európában, a reneszánsz stílus kiterjedt határterületén virágzó mesterség volt. A virágos festésű templombelsők, valamint a vidéki udvarházak „újmódi” berendezése erős hatással voltak a falvak népe egész díszítőművészetére, mindenekelőtt pedig bútorkultúrájára. A városok céhes bútorfestő asztalosai mellett a XVII—XIX. század folyamán számos más vásároshelyen és faluban is dolgoztak népi bútor festő asztalosok, többnyire a családon belül „örökölt” mesterségi tudásukkal.
A soknemzetiségű Kárpát-medencében az interetnikai kölcsönhatások nyomon követhetők. Például Erdélyben a magyar városi és falusi bútorfestő központok mellett a szász céhek mesterei látták még el virágos festésű bútorral a környező parasztságot, ami hatással volt főleg az átmeneti vidékek helyi stílusának alakulására.
Nemzedékek folyamán természetesen mindegyik bútorfestő-asztalos központ, a helyi mesterségi ismeretek és a vásárlókörzet igényei szerint meghatározott sajátos stílust alakított ki. E stílusjegyek alapján a szakember biztosan felismerheti akár a falusi házakban, akár a múzeumok raktárában látható legtöbb festett bútor eredetét.
A társadalmi, gazdasági változások a XIX. századtól változásokat hoztak a lakáskultúrában is, aminek köszönhetően az iparosodás beköszöntövél új stílusú bútorformák jelentek meg, fokozatosan kiszorítva a lassú, kézimunkával előállított, egyedi festett bútorokat, elősegítve az uniformizálódás útját.
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA
