A HOZOMÁNY ÁTADÁSA- ágyvitel
FELFÖLDÖN járunk
Az ágyvitel látványos eseménynek számított. Gömörben régen szekérrel mentek a bútorért.
“A menyasszonyos háznál a holmi szekérre rakása után nótaszóval indultak vissza a völegényes házhoz. Gyakori tréfa volt, hogy az ágyvivő szekér kerekének a tengelyvégszögét kihúzták és a kerék az úton kiesett. Az ágyat, a párnát vivő szekér kerekéhez hamus cserépfazekat vágtak. “
A feldíszített kocsikra felpakolt kelengyét a faluban igyekeztek a lehető leghosszabb útvonalon szállítani, hogy a közösség lássa a kiházasítás gazdagságát, tanúja legyen a házasság létrejöttének. Palócföldön a ruhák, lakástextilek tárolására használt ládák, majd egyéb bútorok a kelengye legértékesebb darabjai voltak, ezeket általában vásárokon szerezték be, vagy a készítőknél rendelték meg.
“Általában a ládákra rápakolták az ágyneműféléket, így azok a szállítás során nem látszottak. Sok településről ismertek olyan adatok, melyek szerint a ládákba ilyenkor élelmiszerféléket, a rokonok ételajándékait helyezték el, a textíliák batyukba, kosarakba kerültek. “
Az ágyvetők kísérték a kelengyét. Az új helyén aztán közszemlére bocsátották a menyasszony kelengyéjét, sokszor erre az egy-két napra még kölcsönbe kapott vászonfélékkel is büszkélkedtek, hogy minél többet mutassanak.
“Az ágyért csengővel, szalagokkal ékesített lovas kocsikkal indultak el a vőlegény küldöttei: a vőfély, a vőlegény barátai, ágyvivő lányok. Az ágykiadás szokásában sem a menyasszony, sem a vőlegény nem vett részt aktívan. . Miután bejutottak a lakószobába, a vőfély a menyasszony násznagyával, illetve a nyoszolyóasszonyokkal alkudozni kezdett a valódi kelengyére. . A játékos alkudozás végeztével a vőfély jelképesen megfizetett az ágyért, ládáért, amelyek tulajdonképpen a menyasszonyt szimbolizálták. A fizetség lehetett értéktelen, forgalomból kivont pénz, vagy jelentéktelen összeg.”
A kelengye ünnepélyes szállításának, közszemlére bocsájtásának szokása a XX. század közepéig a palóc falvakban elevenen élt. Ezt követően, a szokás elhalt, ám egyes településeken az 1970-80-as években, a teherautó korában is megőrizték ezt a hagyományt. (Nádújfalu, Szentdomokos)
MENYASSZONYBÓL MENYECSKE – elhálás, kontyolás
„ El is jöt az idő halgatok e szóra Mert mar tizenegyet elütöt azora a mi vőlegényünk felfeküdt a padra mellyert eszemének menni kel a hadra A kinek vetet ez teyeseletében most botsanatot ker általam mindenekben. Tiazert mindnyájan vigadjatok itten Ők is majd jáztanak apadon tsak ketten Tsendes jóéjszakát kivan hat azoknak Valakik mellette eddig fáradoztak” (Kisgyőr, 1842 fektetővers)
A kontyolással – a segédkező idősebb nők – jelképesen asszonyt csináltak a lányból, s egyben befogadták közösségükbe. A lányság jelvényétől, a pártától megfosztották, helyette az asszonyi állapot szimbólumaival látták el: konttyal és a főkötővel.
“A Palócföldön belül számos viseleti csoport (pl. bujáki, hollókői, kazári, őrhalmi, rimóci) alakult ki a nők hajviselete, főkötőik színe, díszítése, szoknyájuk száma, hossza, az ingvállak hímzése, a kötény formája, a pruszlik (ujjas kabátféle), a mell és fejkendő anyaga megkötésének módja alapján. Jellegzetes volt az új menyecskék főkötője, amit fékötőként neveztek.”
A főkötő falvanként és csoportonként kifejezte viselőjének korát, vagyoni állapotát, de az alkalomra is utalhatott..
Palócföldön az egy templomhoz tartozó közösség asszonyai hasonló fékötőt hordtak: “Nógrád megyébe a XVIII. században betelepült szlovákok is hasonlóan csoportosultak evangélikus, illetve katolikus templomaik köré, és alakították ki a magyarokétól leginkább fejviseletükkel különböző viseletcsoportjaikat. A két katolikus német telepes falu (Berkenye, Szendehely) különállása és összetartozása is megmutatkozik öltözködésük jellegzetességeiben. Az egyetlen református község a szomszédos Hont megyében lévő szintén református faluval tart rokonságot”.
“A Hollókő környéki falvakban az asszonyok pántlikás-gyöngyös főkötője is érzékenyen jelezte viselője gyászát. A harmincon felüli asszony fekete gyászos féketőjét csak kék-zöld pántlikafodrok, de gyöngyök már nem díszítették, a még idősebb pedig elhagyta a főkötőt, egyáltalán „nem akart cifrálkodni”.
“Jász női viselet egyik jellegzetesen szép darabja a főkötő, vagy ahogyan a jászok nevezték, fékető volt. Két típusát használták: az egyszerű és a cifra kerepélyes főkötőt. Az egyszerű főkötő használata általánosan hétköznapi volt, s fiatal, középkorú és idős asszony egyaránt hordta. Hétköznap a kendő alá kötve viselték, éjszaka pedig, mint háló főkötőt alkalmazták. Ha a templomba mentek mindig fekete főkötőt kötöttek a kendő alá, éjszakára viszont szívesen használták a fehéret. A jászsági cifra főkötő a lakodalom alkalmával, a kontyoláskor került először a menyecske fejére, mint új állapotának, asszonysorba kerülésének kifejezője. A gömbölyded alakú cifra főkötő általában kék vagy meggybordó, ritkábban zöld, dohányszínű vagy halványlila bársonyból készült, amelyet zsúfoltan beborítottak arany vagy ezüst úgynevezett pávafarkas csipkével. A cifra főkötők igen drága portékák voltak. Mind az alapanyaguk, mind pedig a varratásuk rendkívül komoly összegbe került.”
“Néhány jász településen (Jászdózsa, Jászárokszállás) szokásban volt, hogy a második-harmadik gyermek születése után az asszonyok végleg letették a cifra főkötőt, mert úgy tartották, akkor már nem kellett a cifrálkodás.”
“Általánosságban azonban az asszonyok Jászság szerte még idős korukban is viselték a főkötőnek a kevésbé cifra, fekete bársony alapú, ezüstös változatát. Szokás volt a Jászságban, hogy az asszonyokat (legyen idős vagy fiatal) a cifra főkötőjében temették el”
“A jászberényi Krasnyánszky Klára 1764-es végrendeletében a következőket olvashatjuk: „két szép féketőm vagyon, a szebbiket temessék az fejemen, az másik pedig legyen az leányomé…”
A régi viselet darabjai közül a legtovább a főkötő viselete maradt meg, amit még az új divatú ruhához is felvettek.
„Az egri járásban a fiatalasszonyok kéregpapírból kontytokot készítenek, ami a kontynak formát ad és szilárdan tartja. Községenként a tok alakja változik. Vannak asszonyok, akik ilyen tokkészítésből élnek. A kontyra jár a kontykendő, fölibe pedig a fejkendő.”
“ A női öltözetekben a párta az első figyelmet érdemlő darab, melyet a lányok karika alakban, az asszonyok pedig nyitott félkör alakban hordtak a kontyon, Debrecenben homlokelővel kétoldalt megtűzve. Az erdélyi, felföldi, kisalföldi, dunántúli stb. asszonyi viseletek főkötőinek párta, pártapántlika, homlokkötő, pintli stb. nevű homlokrészei feltehetően ezekhez a korai asszonyi pártákhoz kapcsolódnak. A főre való fátyol gyöngyös végű díszes fátyoltűkkel és a fejre való keszkenők már a korai századokban jelen vannak. A debreceni kaskétlit (az egész hajat beborító, merev vázas, körül fekete csipkefodorral szegett főkötőt) késői formának mutatják a leírások.”
A Felföld – főleg Gömör és Hont megyék nemesi társadalmainak öltözete és az alföldi – főleg Debrecen, Kecskemét polgárosodott nemesi viselete eltér a parasztpolgári viselettől.
„A parasztpolgári viselet és az általános polgári öltözet közötti különbség igen jelentős. A polgári ruhára csupán annyiban helyes a „viselet” megnevezés, hogy a testen viselik. Lényeges különbség közöttük, hogy a parasztpolgári viselet olyan sajátos stílusjegyekkel bír, amely révén a különböző parasztpolgári viseletek egymástól megkülönböztethetők. (például jász, kun, kecskeméti, makói, szegedi, debreceni stb.) Az általános polgári öltözet pedig már semmiféle olyan sajátosságokat nem visel magán, amely révén a különböző vidékek ruházata egymástól megkülönböztethető lenne. A polgári öltözettel tulajdonképpen megindult az uniformizálódás, amelynek következményeként a XX. században felnövekvő generációk lassan teljesen elfelejtették az egykori jász viseletet”
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA
OLVASD EL EZT IS: