Az Alföldön a magyarság mellett a kunok, jászok telepedtek meg, akik idővel identitásukat megőrizve, de beleolvadtak a magyarságba. A békési szlovákságot a török hódoltság után telepítették be nagy számmal, akik nyelvüket és identitásukat napjainkig megőrizték. Ez a bútorok díszítésében is megmutatkozik.
Fejér Gábor úgy találta, hogy a Tisza, a Maros és a Körösök határolta területen három meghatározó bútorfestő központ alakult ki: Hódmezővásárhelyen, Makón és Békéscsabán.
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN KÉSZÜLT LÁDÁK
Az alföldi központok közül legjelentősebb és legnagyobb hatású Hódmezővásárhely.
A hódmezővásárhelyi parasztság a XVII. században távolabbi asztalos központokban, például Komáromban, vagy Debrecenben előállított asztalosbútorokat használt, melyeket vásárokon szerezhettek be. A XVIII. század első felében telepedett le az első, Nagyvárad környékéről származó asztalosmester, (Asztalos Adoni Ferenc), aki 1732-ben közreműködött a református Ótemplom berendezésének elkészítésében. E mesterek munkái és a központok termékeik révén hatással voltak a XVIII. században kialakuló vásárhelyi bútorművességre.
“Kedvelt kompozíciós forma volt hosszú időn keresztül a bútorok homloklapjának központi részén megjelenő, fülkeszerű mezőbe festett virágcsokor is, mely motívum a XVIII. század első felében az Ótemplom festett berendezésén jelent meg először.”
“A komáromi mesterektől átvett díszítőelem a „ládák homloklapján megjelenő, négyszögletes mezőket határoló bordázott, törtvonalú léckeret” mellett az úgynevezett olaszkorsó motívum is. E központ hatására váltak a bútorra festett motívumok részletgazdagabbá a XIX. századi kiteljesedéskor is.”
“ A debreceni asztalos központtól vehették át a hódmezővásárhelyi mesterek azt a szokást, miszerint a tulipános láda fedelének belső lapjára a menyasszony nevét felírták.”
A festett bútorok a parasztság ízléséhez igazodtak, míg a díszes faragással, esetleg intarziával díszített darabok inkább a magasabb társadalmi rétegek, tehát a polgárság és a nemesség igényeit elégítették ki. De az egyszerűbb faragásos díszítés a korai paraszti bútorokon is megjelent. A népi bútorok festésére a korai időszakban földfestéket is alkalmazhattak, de az enyves tempera használata terjedt el általánosan. Az alapszínre szabadkézzel pingálták az alaptól erősen elütő színű ornamentikus motívumokat, s végül olajkencével vagy viaszos gyantával rögzítették a mintát. Ritkábban pingáltak fehér vagy más világos alapra, esetleg magára a nyersfára is piros rózsákat.
K. Csilléry Klára szerint a hódmezővásárhelyi bútorfestés három stíluskorszakra osztható.
Az első korszak az asztalosmesterek megjelenésekor, azaz az 1730-as évek végén kezdődött, s egészen a század végéig tartott.
“Ebben az időszakban többnyire sötétkék alapszínt kaptak a bútorok, de előfordult fekete és zöld szín is, melyeket piros, fehér és sárga virágmotívum, többnyire tulipán és rózsa díszített. E motívumokat tömör színfoltok alkották. “
A második korszak az 1800-as évek elején kezdődött, s a XIX. század közepéig tartott.
“Ebben a periódusban a virágmotívumok megnőttek, a kerek forma vált jellemzővé, s színük is megélénkült. A virágindák kisebb hangsúlyt kaptak, egyre kedveltebbé váltak a virágcsokrok, melyekben ugyan továbbra is a rózsa dominált, de helyet kaptak más kisebb virágok is. ”
A vásárhelyi bútorfestés virágkorában a város határain is túljutott, s a környező települések házaiban való megjelenésükkel hatással voltak például Makó és Tótkomlós asztalosainak díszítésmódjára is.
A festett bútorokat a vásárhelyi nép igen megbecsülte, s aki tehette, igyekezett minél több darabot megvásárolni, hiszen e bútorok a tisztaszobába kerülve a közösség tagjai felé reprezentálták a család vagyonosságát is.
A XIX. század második felétől a módos családok a festett bútorok helyett az új nemzetközi divathoz igazodó fényezett keményfa bútorokkal rendezték be otthonukat.
Az 1930-as években a revíziós törekvések hatására több hódmezővásárhelyi asztalos újra foglalkozni kezdett bútorfestéssel.
BÉKÉSBEN KÉSZÜLT LÁDÁK
A szomszédos békési bútorok színezése ezeknél élénkebb.
A XVIII. század végére Tótkomlóson és Békéscsabán létrejött két jeles bútorkészítő központ, ahol a templomi berendezéseket faragó, Európában jártas német mesterek és hódmezővásárhelyi asztalosműhelyek hatására önálló helyi stílust teremtettek. Munkáik megfelelnek az Alföld-szerte ismert típusoknak, ugyanakkor cizellált, domború és áttöréses faragásukkal, gazdag színezésükkel jellegzetes gót betűs felirataikkal érett művészi kivitelezést valósítottak meg.
“Az 1780-as évekből fennmaradt korai békéscsabai és komlósi bútorok reneszánsz formavilágot tükröznek. uralkodó színük sötétkék, virágozásuk zöld, piros, fehér, sárga, ritkábban barna . A tótkomlósi bútorok barokkos díszítésmódot tükröznek. A XIX. század második felétől mindinkább megjelent a világoskék és zöld alapszín, a dús faragást háttérbe szorította a festett virágozás.”
“A csabai bútorok egyszerűbbek, tömörebbek. A korai íves és domború faragású berendezési tárgyak alapszíne középkék, később zöld, ritkábban barna, melyen a fehér, sárga, kék, zöld virágozás mellett a piros szerényebb szerephez jutott. A XIX. század derekától dominálnak a sötétzöld alapszínű, kék, piros, sárga, fehér mintás bútorok, majd a XIX. század végére, a népi bútorok utolsó virágkorában a zöld alapozást sárgásfehér festés váltotta fel.”
MAKÓN KÉSZÜLT LÁDÁK
A makói bútorfestő központ emlékeiből saját stílus kialakulásáról tanúskodnak. A korai XIX. századi ládák még láb nélküliek, a XVII-XVIII. századiak idézik, míg a későbbi ládák magasítást kapnak lábakkal, álfiókokkal.
“A város társadalmának szétválása – Szirbik szavaival – szántóvetőkre és kertészekre, a menyasszonyi ládákon is nyomon követhető. Robosztus, masszív ládákkal a gazdalányokat házasították ki; könnyedebb, faragott vagy magos, esztergált lábút, keskeny fiókút, álfiókút a kertészek leányai kapták.”
“A Rozsnyaiak hagymakertészek, akik zsellérsorból emelkedtek, pipiskedtek föl, ezért . K. Csilléry Klára ezeket a ládákat „pipiszkedő” ládáknak emlegeti. Ezek a ládák más életmód kifejezői, a parasztpolgári átalakulás hozta őket létre.”
K. Csilléry Klára a makói bútorfestők stílusáról azt írta, hogy virágkora az 1830–1840-es években volt. Kialakulására a hódmezővásárhelyi bútor hatott, de annál sokkal élénkebb színeket használt.
“alapszínként gyakori a sötétkék, fekete és zöld mellett a vörös, tarka virágozással. A makói bútorra jellemzőek az aszimmetrikus felépítésű csokrok, két oldalon más-más virágokkal. Különösen figyelemre méltó, hogy az erőteljes színesedés milyen rendkívül korán megindult itt, és jutott a teljes felfokozottságig, ez aztán a XIX. század derekán színekben tobzódó alkotásokban teljesedett ki.”
HAJDÚSÁGBAN KÉSZÜLT LÁDÁK
Debrecenben már a XVI. század közepén működött asztalosság.
A magyar népi asztalosbútor egyik legjelentősebb, az egész Tiszántúl nagy hatású központja Debrecen volt. A XVIII. századból fennmaradt emlékek a paraszti ízléshez igazodó helyi díszítőstílus kibontakozását mutatják.
“A XVII. és részben a XVIII. sz.-ban az alapszín főleg olajzöld, de nyilván szokásban lehetett a nyers alapra való festés is, erre vonatkozhat a XVIII sz.-i leltárak paraszt tarka és részben talán a fehér jelzője”.
A XVIII. század derekán kedvelt a bútorfestésben az indadíszítés a század végétől a ládatetőkben írt feliratok mellé szorul vissza, a bútorok külsején ekkortól a rokokó jellegű faragott mezőkbe foglalt virágcsokor az uralkodó, mely egészen a XIX. század derekáig, a debreceni bútor elhalásáig tovább él. A debreceni bútorfestésre a tartózkodó színhasználat a jellemző.
“A XVIII. sz.-ban már fellépő kék és fekete alapszínt a XIX sz.-ban a barna, csíkozott alapozás váltja fel, amelyen a virágozás főleg piros, fehér, sárga. “
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA