ASSZONYI ÉLET AZ ÚJ CSALÁDBAN –kiszolgáltatottság és fő szerep
ALFÖLDÖN járunk
A parasztember életútjának kerete a család, amely általában több generációs volt: az idős szülők gyermekeik családjával közös háztartásban éltek.
A nagycsalád úgy működött, mint egy „kommuna”, amelyben közös gazdálkodásra és vagyongyűjtésre, illetve életmódra rendezkedtek be. A nagycsaládra nemcsak a közös birtokhasználat volt jellemző, hanem az is, hogy egy födél alatt éltek, olykor egész életükben, de legalább a munkaképes kor kezdetéig.
“Néha egyetlen szobában 8-10 fő is szorongott, egy ágyban 2 fölnőtt és 2-3 gyermek is feküdt, ugyanakkor a lakóházban részben üres, lakható helyiségek maradtak. Ennek a gyakorlatnak a gyökerei messze visszanyúlnak a történelmünkbe. A középkori, ókori lakásviszonyok éppen úgy tükröződnek benne, mint az ősi késztetés, amikor a közelgő éjszaka, a vele járó lehűlés, a ragadozóktól és az ismeretlen ellenségektől való félelem hatására egymást segítve összebújtak.”
A csoport minden esetben nagyobb biztonságot nyújtott, mint a magányos elkülönültség.
Szeremlei szerint: „A felnőtt gyermekek[…] ősi szokás szerint házközösségben éltek szüleikkel, testvéreikkel és ezek családjával; s az öreg gazda tekintélye, aki törvényt szabott az egész háznak, elég volt az egyetértés és a házirend fenntartására.”
“ A családfő igazi hatalmát és tekintélyét a vagyon határozta meg, amelyet egy személyben birtokolt. A családfő nem minden esetben az apa: ha ugyanis még élt a nagyapa, és erejét birtokolta, a vagyon az övé volt. Mindig az képezte a nagyobb értéket, amiből a család megélt. 1880-ig a hagyományok szinte változatlanok. Ettől fogva kezd a nagycsaládi szervezet lazulni.”
“Amikor a gazda lánya férjhez ment, apja vagyonából csak annyira számíthatott, amennyit a családfő kiadott. „A lány a kiházasítással kapta meg a magáét (a ruha-, ágy- és csekély bútorneműeken kívül rendesen egy fejős tehén), s az osztozáson már csak a hagyatéki ágyneműeket követelhette.”
A férjhez ment lány a férje családjában kapott helyet. A magával vitt ingóságok a házasságkötés után csupán használatra voltak az övéi, egyébként férjének családfője rendelkezett vele, az ő vagyonát gyarapította.
Szenti Tibor szerint “a vásárhelyi nagycsaládok összetartását két tényező teremtette meg: a vagyon, és a szeretet. Előbbi a családfő, vagyis az apa, nagyapa személyéhez kapcsolódott, az utóbbi pedig az anyához, nagyanyához.”
A nagycsaládi házközösségben a feleség és anya is az urától kiszolgáltatott helyzetben élt. Az asszony legfontosabb kötelessége az ura kívánságainak teljesítése volt.
“Az asszonyoknak az volt a dolguk, hogy kapunyitással várják a tanyárul kocsival gyüvő urukat, még ha éjfélkor érnek is haza. A kocsizörgést időben mög köllött hallani, hogy a kapu a kocsi előtt nyitva lögyön, mert az embörök ëgy percig së vártak a ház előtt. A kapunak addig zárva köllött lönni, de a kocsinak muszáj volt haladni, ha mögérközött.”
A vásárhelyi gazdacsaládban megkülönböztetett helye és szerepe volt a gazda feleségének, az anyának is. A XVIII, XIX. századi testamentumok szerint a család anyját is megillette a „közanya” kifejezés.
„Olyan volt az anya – emlékezett vissza kérdő Szűcs Ernő –, akár a »kotló«, aki összetartotta a családot. A nagycsaládban élő asszonyok között is mögvolt a ranglétra, amelyet elsősorban az életkor határozott mög. Vagyis, a családban mindég a legidősebb asszony, az anya, esetleg a nagy- vagy dédanya volt az összetartó erő.”
„Ha az anya takarékos természetű volt, gyűlt a vagyon, de ha »kifolyt a pénz a keze közül«, akarmennyire is az apa gyakorolta a családfői hatalmat, akarmennyire is magánál tartotta, vagy dugta a pénzt, előbb-utóbb kúdúsbotra jutottak.” Azt a családot, amelyik a rossz beosztás, tékozlás miatt széthullt, a parasztság rendkívül találóan „szélfútta családnak” nevezte
A nagycsaládban bárki szülte is a gyermeket, együtt nőtt a többiekkel, közösen nevelték, gondozták. Az anya a család háztartását vezette, a gyerekeket, majd az unokákat nevelte, szükség esetén a gazdasági munkákban is részt vett.
“A nagy családban gyakran előfordult, hogy egyszerre több asszony is csecsemőt nevelt. Mivel sok gyermeket szültek, nem volt ritka, hogy anya és lánya, anyós és menye egyszerre feküdtek gyerekágyat. Ha valamelyiknek egész napra el kellett mennie – és a nehéz megélhetés miatt, különösen fő dologidőben, a betakarításnál a gazda kirendelhette az egész munkaképes családját dolgozni –, az otthonmaradt asszony ugyanúgy megszoptatta és gondozta a másik gyermekét is, mintha az övé lenne. Ez egyszerre jelentett gyakorlati, humánus és érzelmi értéket. A gyerekek az ilyen nagycsaládban úgy növekedtek föl – és ezt pejoratív gondolat nélkül írjuk le –, mint egyetlen „kotlóalja csibe”, a különbség az volt, hogy a gazdacsalád esetében több anya is saját gyermekeként gondoskodott róluk.”
“Bár az egyik család hétfőn mondjuk bablevest főzött, a másik pedig száraztésztát*, közvetlenül nem is egy fedél alatt laktak, nem egy „füstön” főztek, mégis mindannyian az általuk megtermelt, de az atya vagyonából származó kosztot ették. Minden ünnepet közösen töltöttek el. Az atya a könyvtárát a család közös vagyonából fejlesztette. Könyveit egy helyen tartotta, de az egész család használhatta. A kis-, illetve törzscsaládok külön éltek, de az atya pósahalmi tanyájában az unokáknak egy szobát iskolának alakított át, ahol összegyűjtve, hozatott nevelővel taníttatta őket. (Ez szolgált példának Németh László: Iskola Kakaskúton című esszéje első, valós részének megírásához.”
A tartalom a MAGYAR HOZOMÁNY- Kelengyeládák és titkaik a Kárpát-medencében kiállítás tartalmi anyagának része.
A tartalomhoz felhasznált források és szerzők:
BIBLIOGRÁFIA